Assassin's Creed Wiki
Advertisement
Assassin's Creed Wiki
Ikonv



A középkor folyamán számos legenda terjedt el a nizáriták szektájáról, akiknek végrehajtói a Közel-Kelet különböző városaiban árnyként felbukkanva kegyetlen orvgyilkosságokat követtek el. A csoportot körülvevő misztikumok megihlették a Ubisoft szakembereit is, akik 2007 novemberében olyan nagykorúaknak szánt akció- és kalandjátékot készítettek, amelynek alapját a nizáriták szektájának jellegzetességei adták. A következőkben a szóban forgó csoport rövid történetét ismerhetjük meg.

A ”Három iskolatárs”[]

A történet három 11. században élő diákról szól, akik ugyanannál a szerzetesnél tanultak Nisápúrban. Barátságukat megpecsételendő fogadalmat tettek, hogy amelyikük először ér el sikereket az életük folyamán, az segíteni és egyengetni fogja a másik kettő életútját. Közülük Nizam al-Mulk volt az első, aki a szeldzsuk szultán minisztereként jelentős hatalmat és rangot szerzett. Fogadalmának eleget téve a következő jótéteményekkel látta el társait: Omar Khajjám (perzsa költő és tudós) rendszeres anyagi juttatást kapott, Hasan ibn as-Sabbah számára pedig jól jövedelmező és rangos állást biztosított a szeldzsuk kormányban. Idõvel azonban Hasan komoly vetélytársa lett Nizámnak, aki különböző fondorlatok útján elérte, hogy a szultánnál kegyvesztetté váljon. Hasan ekkor bosszút fogadva Egyiptomba utazott, ahol elsajátította az iszmaili tanokat és miután visszatért Perzsiába, megalapította szektáját a szeldzsukok rettegésben tartására. Orvgyilkosok csoportja ez, s áldozataik közül az első Nizam al-Mulk volt…

A fenti történet egy bizonyos nizáritáknak nevezett szekta megalakulásával kapcsolatos keleti legenda, azokról szól, akik a középkori Európa gondolatvilágában ”asszaszinok” néven váltak ismertté. A nizáriták csoportja az egységes iszmaili mozgalom (tizenkettes síiták) 1094-ben történő kettészakadása útján jött létre. A nizári iszmailiták sikeresen alapítottak Perzsiában államot, sõt Szíria területén egy ”pót államot” is létrehoztak. Központjuknak Alamútot, egy Perzsia északi részén kialakított hegyi erődöt tették meg. A nizárita kormányzat ugyan területileg szétszórt volt, mégis sikerült olyan koherens erőt képviselnie, amely lehetővé tette, hogy hosszú ideig megállja a helyét a szeldzsuk jelenlét okozta ellenséges környezetben. A síita ellenes szeldzsuk hatalom nyomása mellett a nizáriták új ellenfeleikkel, a keresztes lovagokkal szemben is felvették a küzdelmet. A keresztesek 1096-tól több hullámban indultak el, hogy felszabadítsák a Szentföldet a muszlimok uralma alól. A szeldzsukokkal és keresztesekkel folytatott küzdelmek és orvgyilkosságok után végül a nizáriták államát a mongolok offenzívája döntötte meg 1256-ban. A csapás következtében Perzsia, Szíria és egyéb területek nizárita közösségei a továbbiakban csupán politikai jelentőséggel nem bíró síita kisebbséget képviseltek.

A kezdetek[]

Asabah2

Hasan ibn as-Sabbah a lován

Hasan ibn as-Sabbah (1050-1124) a közép-perzsiai Qummban egy tizenkettes síita családban született. Már fiatal korában áttért az iszmailiták hitére. 1076-ban vallási tanulmányainak elmélyítése céljából három évre Egyiptomba utazott, s öt év elteltével már titkos iszmailita misszionáriusként (ún. dā‘ī–ként) járta Perzsia különböző településeit. Tulajdonképpen már ez a tevékenysége – az iszmailita eszmék perzsiai hirdetése - is arra irányult, hogy nyílt felkelést indítson az szunnita Abbászidákat ((750-1528; a muszlim kalifátusi birodalom második nagy dinasztiája) támogató szeldzsuk törökök idegen uralma ellen. A szeldzsukokkal szembeni ellenállást biztosító főhadiszállás meghatározására diszkrét puhatolások formájában szintén utazásai során történtek kísérletek. Végül az Észak-Perzsia Kaszpi tartományában lévő, illetve az Elbrusz-hegység központi területén elterülő Alamút erődje volt az a hely, ahol főhadiszállását kijelölte. Alamút 1090-ben történt elfoglalása jelentette az iszmailiták nyílt szeldzsuk-ellenes tevékenységének kezdetét, de a későbbiek folyamán kialakuló nizárita iszmailita államiság tényleges megalapítását is jelezte. Helyreállítván ezt a régi erődítményt Hasan bevehetetlenné tette a várat. Továbbfejlesztett öntözőrendszereket és csatornákat hozott létre. Szükség is volt a vízre ahhoz a sok fához, amelyet a környéken ültetett. Ehhez hasonlóakra történik utalás Marco Polo (1254-1324) által is az egyik legendás beszámolójában, amelyben a szerzõ a Hegyi Öreg (a szíriai „”asszaszinok” vezérét hívták így a keresztény közegekben) titkos „paradicsomi kertjéről” beszél:

Õ [a Hegyi Öreg] egykor két magas hegy közé zárt völgyet lakott, melyet gyönyörű kertté változtatott, a legnagyobbá és legszebbé, ami valaha volt, tele mindenféle gyümölccsel. Ezen a helyen az elképzelhető legelőkelőbb nyári házakat és palotákat emelte, melyeknek mindegyikét aranyozás meg finom festmények díszítették, a falak borításai és a kárpitok pedig mind selyemből voltak. A palota minden homlokzatával szemben elbűvölő források bugyogtak, és a belső termeken kis csatornák voltak átvezetve, amelyekben bor, tej, méz és víz csörgedezett szabadon. (Marco Polo utazásai [A Hegyi Öregről című fejezet; ford. Vajda Endre])

Hasan nemcsak Alamútot, hanem más erődöket is felújított illetve épített Észak-Perzsiában és Észak-Khurászán területén. Ezek az építkezések az erődök környékén elhelyezkedő városok iszmailiták általi ellenőrzését is elősegítették. Az iszmailiták nagy volumenű építkezései és a környező városokra gyakorolt befolyásuk miatt a szeldzsuk szultán, Maliksah (1072-1092) elhatározta, hogy csapatokat küld Észak-Perzsia és Khurászán iszmailitái ellen. A szultán döntésében valószínűleg nagy szerep jutott a szeldzsuk vezírnek (miniszteri tisztség), Nizám al-Mulknak is. A szeldzsuk csapatok kiküldésével megkezdődtek a perzsiai nizáriták és a Szeldzsukok közötti katonai összecsapások.

A szakadás[]

Nem sokra rá, hogy Hasan megszilárdította helyzetét, Perzsiában az iszmailita mozgalom nemcsak a szeldzsuk jelenléttel, de legnagyobb belső konfliktusával is szembekerült: a nizári-mustali szakadással. A két csoportosulás szemléletében a lényegi különbséget az imám (itt a síiták vezetőjének) személye jelentette: a mustalik törvényes imámnak Ahmad al-Mustalit (õ al-Afdal Shahanshahnak, az örmény származású nagyvezírnek a fia) ismerték el, a nizárik pedig Nizār al-Mustafát (a 9. Fátimida kalifának, Tamim al-Mustansirnak a fia) tekintették legitim vezetőnek.

Az "asszaszinok" harcmodora[]

A nizáriták harcászati taktikájukban kezdetektől fogva a Hasan által kijelölt útvonalat követték. A stratégiai jelentőségú erődítmények elfoglalására törekedtek, hogy hadműveleteiket minél biztosabb támaszpontokkal erősítsék meg. Ha a szükség úgy kívánta, ideiglenesen szövetségeket kötöttek a különböző helyi uralkodókkal, sőt alkalomadtán a politikai gyilkosságok lehetőségét sem hagyták ki. Mivel a nizáriták Szíriában sokkal több nehézséggel kerültek szembe, mint Perzsiában, csaknem fél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy Aleppóból majd később Damaszkuszból kiindulva jelentősebb közép-szíriai erődítményeket szerezzenek meg. Ezek az erődítmények Gabalal-Bahra-nak nevezett hegyvidéki területen találhatók és igen gyakran szolgáltak a nizárita vezetők szíriai főhadiszállásaként. Ezeket a szíriai erődítményeket együttesen „a misszió erődei” néven emlegették. Ilyen erődök voltak például Qadmus, al-Kahf és Maszjáf. Ez utóbbi erőd neve ismerős lehet mindazok számára, akik egy bizonyos Altaïr nevezetű virtuális orvgyilkos bőrében Maszjáf erődjéből kiindulva járták be a Közel-Kelet nevezetes városait.

A nizárita harcmodor sajátosságait tulajdonképpen a szeldzsukok óriási katonai fölénye és hatalmuk decentralizált mivolta határozta meg. A szeldzsuk hatalom megosztottságának következtében a nizáriták felkelésüket képesek voltak a hegyvidéki erődítményeik sokaságából irányítani. Ezek az erõdök ugyanúgy szolgáltak lakhelyül és menedékül, mint a fegyveres csoportok helyi hadműveleteikhez feltétlenül szükséges főhadiszállásául. A nizárita csoportok tevékenységét a központnak megtett Alamútban hangolták össze. A szeldzsuk hatalom decentralizáltságának következtében Hasan céljai megvalósítása érdekében igen hatékonyan alkalmazta az orgyilkosság eszközét, amelyet emberei nyíltan, látványos és megfélemlítő módon hajtottak végre. Ennek az lett az egyik következménye, hogy az Alamút-időszakban véghezvitt vallási vagy politikai jellegű gyilkosságokat általánosságban a nizáritáknak tulajdonították. A nizáritákról való efféle vélekedés kedvező lehetőségeket biztosított más személyek vagy csoportok számára, ugyanis az általuk elkövetett gyilkosságokat a közvélemény könnyedén a nizáriták számlájára írta.

A nizárita gyilkosságokat a fida’ik (vagy fidawik), a párt fiatal és önfeláldozó hívei önkéntes missziók keretében hajtották végre. Céljuk sokszor a testőrök által védelmezett személyek megsemmisítése illetve a mecsetekben és egyéb közéleti helyszíneken végrehajtott kivégzések során nyert nyilvánosság megszerzése volt. Ezzel a taktikával egyszersmind igyekeztek elrettenteni egyéb politikai-katonai ellenfeleiket is. A fida’ik kiválasztását és kiképzését illetően sajnos nem rendelkezünk elegendő információval. Valószínűleg semmiféle nyelvi vagy tárgyi felkészítésben nem részesültek. Az viszont biztosabbnak látszik, hogy az Alamút-korban már alkalmazták azt a praktikát, hogy a leendő gyilkosok álruhában jelentek meg célpontjaik udvarában. A hősökként tisztelt fida’ik emlékezetére a nizáriták különböző erődítményeikben dicsőít, táblákat őriztek meg, amelyek mellé csatolták az önkéntesek gyilkos misszióinak listáját is.

Az ”asszaszin” szó eredete[]

A kifejezés gyökereit a ”hasis” szóra, illetve annak különböző változataira vezetik vissza. A hasisiyya, ahasisiyyin illetve a hassassin megjelölések vélhetőleg hasisfogyasztót jelentenek. Ezeket a gyalázkodó értelmű kifejezéseket eredetileg muszlim ellenfeleik alkalmazták a nizárita iszmailitákra általában véve, és csak később korlátozták használatukat kizárólag a nizárita fida’ikra. Állítólag a hasis emberi szervezetre gyakorolt hatása tökéletesen megfelelő a terrorista akciókra. Ibn an-Nafis (1213-1288) középkori arab orvos szerint a hasis használata hitvány hajlamokat és a lélek lealacsonyodását váltja ki az emberből. Az ettől a szertől függőkről pedig azt állítja, hogy minden velük született, természet adta képességüket elveszítik, hogy végül emberi tulajdonságaik sem maradnak meg. Érdekes, hogy az ehhez hasonló rágalmazó megjelölések és a hozzájuk kapcsolódó középkori legendák ellenére a kutatás (ezidáig) nem talált olyan bizonyítékot, amely alátámasztaná, hogy a fida’ik hasist vagy más kábítószer jellegű készítményt alkalmaztak volna annak érdekében, hogy életveszélyes feladataik véghezvitelére nagyobb motivációt nyerjenek. Inkább úgy tűnik, hogy amellett, hogy fida’ik erős csoportérzületről és önfeláldozó érzelmekről tettek tanúbizonyságot, igen megfontolt és higgadt egyéniségek voltak, akiknek olykor huzamosabb ideig is eltartó várakozó türelemre volt szükségük ahhoz, hogy küldetésük teljesítéséhez kedvező alkalom kínálkozzon. A rendelkezésre álló bizonyítékokból a szakértők leginkább azt olvassák ki, hogy a nizárita fida’ik személyes meggyőződésük alapján és önként áldozták fel életüket vallásuk és közösségük érdekében.

A nizárita ranglétra[]

Amennyire tudjuk az iszmailiták már közösségük fennlétének korai időszakától fogva használnak beavatási fokozatokat. Azonban Hasan ibn as-Sabbah szektájának alapításával ezeket a rangokat átszervezte. A beavatásnak hét fokozatát különítette el, amelyek közül az imám volt a legelső. Az imám cím örökletes volt, hiszen az imám volt az a személy, akiben Ali ibn Abi Tálib (559-661; Mohamed unokatestvére és veje) és Nizár al-Mustafa vérvonalának folytatását látták. Az imámon kívül esõ rangok a beavatás mértéke szerint három szekcióra oszthatók. Így a hierarchiában megkülönböztetjük a ”beavatottak”, a ”részben beavatottak” és a ”beavatatlanok” csoportjait. Összefoglalva a következőképpen szemléltethető:

A. csoport:[]

1. Imám: Ali és Nizár leszármazotta.

B. csoport:[]

A beavatottak: õk látták el az ún. da’i tisztségek teendőit. A da’i jelentése az a személy, aki valamire felhív. Számos muszlim csoportnál alkalmazott tisztség. Õk voltak a vallási propagandisták, misszionáriusok (nemcsak a nizáritáknál).

2. Da’i d-du’at: ”a legfõbb da’i”, a misszió (da’wa) és a propaganda fő vezetője. Õ volt a Nagy Mester, aki Hegyi Vezérként vált ismertté. Ebből a címből származik a helytelen ”Hegyi Öreg” elnevezés, amely a keresztesek és a Marco Polohoz hasonló írók hatására honosodott meg Nyugat-Európában.

3. Da’i ’l-Kabir: szintén elöljárói tisztség, de rangban alacsonyabb, mint a da’i d-du’at

4. Da’i: az általános, hétköznapi da’ik.

C. csoport:[]

Részben beavatottak.

5. Rafiq: jelentése ”bajtárs”, ”fegyvertárs”, ”harcostárs”. A perzsiai nizáriták általában így szólították egymást. Teljes engedelmességgel tartoztak a da’iknak. A modern orientalisztika megalapítója, Silvestre de Sacy (1758-1838) szerint õk voltak a vallási vezetést alkotó szektatagok.

D: csoport:[]

Beavatatlanok: õk ugyan hallottak az ezoterikus tanok rejtélyeiről és buzgón törekedtek is azok megismerésére, de a közérthető, nyilvánosságra szánt doktrínákon túl egyéb területekre már nem kaptak betekintést.

6. Lasiq: Újoncok tartoznak ide, akik hűségesküt tettek az imámnak.

7. Fida’i: többféleképpen fordítható: ”önfeláldozó”, ”odaadó”, ”pusztító angyal”. Azon személyek csoportja, akik egy bizonyos célért életüket áldozzák.

A szeldzsuk harag[]

A nizáriták fegyveres felkelései és orvgyilkosságai által fenyegetett szunnita állam muszlim többsége egyre határozottabban bírálta és üldözte a nizárita iszmailitákat. A valószínûleg nizárita fida’ik által meggyilkolt szeldzsuk vezír, Nizam al-Mulk már 1092-ben figyelmeztette a szeldzsuk uralkodót a Perzsia területén élõ iszmailiták felkelésének veszélyeire. A Kormányzás könyve (Siyasatnama) címû munkájában az iszmailitákkal szemben megfogalmazott durva kifejezésekkel pedig felerõsítette a nizáritákkal szembeni általános ellenszenvet. Bár a túlerõben lévõ szeldzsukok már a nizárita állam korai éveitõl sorozatos hadmûveleteket indítottak az észak-perzsiai és khurászáni területek ellen, mégis vereségeket szenvedtek a csatamezõkön. Ennek oka részben a nizáriták bámulatba ejtõ összefogásában, részben pedig azok szétszórt hegyi erõdítményeinek bevehetetlenségében keresendõ. A csatamezõkön elszenvedett vereségek és sikertelenségek a szeldzsukokat illetve azok szunnita ítélõszékeit egy olyan sajátos politika alkalmazására késztette, amely következtében nem feltétlenül csak az ellenséget képezõ nizáriták legyilkolása valósult meg. Ugyanis több városban is elterjedt az a gyakorlat, hogy miután összegyûjtötték az iszmailitákat illetve azokat a személyeket, akiket közéjük soroltak, tûzbe vetették vagy felkoncolták. Ez különösen jellemzõ volt azokban az idõszakokban, amelyekben nizáritáknak tulajdonított orvgyilkosságok történtek. Sok helyütt (például Damaszkuszban, Aleppóban, Iszfahánban) ingóságaikat is elkobozták. A tömeges gyilkosságok során megcsappant a nizáriták létszáma, sõt a késõbbi feljegyzések szerint ehhez hasonló vérengzéseket csak a mongolok hajtottak végre, akik gyakorlatilag kiirtották Perzsia teljes nizárita közösségét.

A muszlim ”hadjárat”[]

A nizáriták muszlim ellenfelei által indított nizárita-ellenes szellemi hadjárat igen sikeresnek bizonyult. Ennek a korábbi iszmailita-ellenes ”fekete legendákban” gyökerezõ propagandának sikerült a nizáritákat a közvélemény szemében a korabeli iszlám világ talán legfélelmetesebb közösségévé tennie. Az Abbászida Kalifátus szíves örömest támogatta a nizáriták és hitrendszerük ellen készített vitairatok megjelenését. A szektához tartózókat olyan erkölcstelen és gyilkos banda tagjaiként ábrázolták, akik álnok vezéreik kívánságára mindenféle bûncselekményre képesek. Mivel az Alamut-korabeli nizáriták nem tettek különösebb erõfeszítéseket a muszlim társadalomban róluk kialakult kép megváltoztatása érdekében, nem volt akadálya az ellenük irányuló lejárató propaganda térnyerésének. Ezt fokozta, hogy a nizáriták csekély vallási irodalma sem volt könnyen elérhetõ a kívülállók számára, akikkel õk egyébként igen ritkán folytattak hitbeli vitákat. Ezzel a nizáriták öntudatlanul is elõsegítették a közösségükrõl alkotott különbözõ mesék és kitalációk terjedését. Viszont a modern történettudománynak mára már sikerült körültekintõen megállapítania, hogy a nizáriták semmiképpen sem tekinthetõk az iszlám lerombolásának szándékától vezérelt orvgyilkos szektának. Közösségüknek sikerült mindvégig síita muszlim közösségként fennmaradni és a Szíriától Kelet-Perzsiáig terjedõ területeken szétszóródva stabil államot kiépíteni. Amellett, hogy feltétlen engedelmességet tanúsítottak imámjuk és azok fõ képviselõi iránt, menedéket nyújtva pártfogolták a hozzájuk forduló nem iszmailita tudósok szellemi tevékenységét is.

”Végsõ” felvonás: a mongol csapás[]

A 13. században a mongolok szunnita udvari tudósaik befolyására szembefordultak a nizárita iszmailitákkal, ugyanis róluk újabb panaszok jutottak el Quazwín és más perzsa városok jogászai által a mongol udvarba. Így Möngke nagykán (1251-1259) elhatározta, hogy befejezi Nyugat-Ázsia meghódítását, s fõ célként a perzsiai nizárita közösség felszámolását tûzte ki. Az elõbb említett és az Abbászida Kalifátus megdöntésére irányuló feladatot fivérére, Hülegüre bízta 1252-ben. A 27. nizárita imám és egyben Alamút utolsó kormányzója, Rukn ad-Din Hursáh komoly küzdelmek és hosszan tartó tárgyalások után 1256 novemberében megadta magát, majd egy hónappal késõbb Alamút várát is a mongoloknak. Hursáhot kevéssel ezután meggyilkolták a mongolok, de ahol csak tudták mészárolták a többi Perzsia területén tartózkodó nizárita iszmailitát is. A szíriai nizáriták sem tudták sokáig megõrizni függetlenségüket: utolsó al-Kahf nevezetû erõdjüket 1273-ban foglalta el al-Malik az-Zahir Baybars, az egyiptomi és szíriai mamlúk szultán (1260-1277). Lényeges különbség, hogy míg a mongolok tûzön-vízen át üldözték a perzsiai nizáritákat, addig a mamlúkok és oszmán utódaik nagyobb toleranciát tanúsítva a szíriai nizáriták számára engedélyezték a közösségük békés fenntartását.

A mongol mészárlást követõen Perzsia nizáritái Afganisztánban, Indiában, Badahsanban és Közép-Ázsia egyéb régióiban találtak menedéket. Bár az imám cím öröklése szakadatlan volt, mégis a következõ néhány évszázad során a legtöbb régióban a nizárita vezetõk híveikkel együtt rejtõzködõ életmódra kényszerültek. Így gyakran bújtak a korabeli Perzsiában virágkorát élõ szúfizmus álarca mögé. Azonban a 18. század második felében a nizárita imámok már kormányzókként is feltûntek Perzsia különbözõ körzeteiben. Ez természetesen koránt sem a korábbi politikai befolyásuk visszanyerését jelentette. A nizáriták 46. imámja, Hasan Ali Sáh (1847-1881) és a perzsa kormány között lezajló fegyveres összecsapásokat követõen, 1848-ban az indiai Bombayba tevõdõtt át az imámság székhelye. Hasan Ali Sáh még az 1830-as években elnyerte Perzsia második Qajar uralkodója, Fath Ali Shah Qajar által az Aga Kán nevet. Hasan Ali Sáh utódai azóta is használják ezt a kitüntetést, és jelenleg Sáh Karim al-Husayni (szül.: 1936), a nizáriták 49. imámja viseli a címet mint IV. Aga Kán. Õ alapított ugyanezzel a címmel egyetemet is 1983-ban. A több országra is kiterjedõ AKU (Aga Khan University) nem felekezeti egyetemként jött létre, sõt vallásra, nemzetségre, etnikumra és nemre való tekintet nélkül nyitott mindazok számára, akik el szeretnének mélyedni a tudományokban. Úgy tûnik, az egyetem arculata a szellemi és gyakorlati tudás megbecsülését illetõen valamelyest megegyezik a középkori nizáriták azon felfogásával, amely a tudományok megõrzésére irányult.

Konklúzió[]

A nizárita fida’ik a nyilvános helyeken történõ gyilkosságaikkal és önfeláldozó magatartásukkal hozzájárultak ahhoz – a feltehetõen nem tudatos célhoz –, hogy a középkor folyamán különbözõ mítoszok terjedjenek el róluk. A nizáriták hegyvidéki erõdítményeik és az azokat környezõ falvak gazdasági, társadalmi, katonai egységgé fejlesztése mellett igen leleményes technikákat, újításokat alkalmaztak a vízellátó és erõdítési struktúráik kiépítése során. Hasan ibn as-Sabbah alapított egy híres könyvtárat Alamútban, amelynek nemcsak iszmailita mûvekbõl álló gyûjteménye már igen jelentõs lehetett akkor, amikor a mongolok elpusztították. Nizárita alapítású könyvtárak ezenkívül Szíriában és Khurászánban is létrejöttek. Ezek vallási és történeti munkák mellett már levéltári dokumentumokat és tudományos értekezéseket is tartalmaztak. Jól látható, hogy a nizáriták a szeldzsukokkal és többi ellenfeleikkel folytatott elhúzódó háborúk ellenére milyen õszinte érdeklõdést mutattak a különbözõ tudományok iránt. Ily módon érthetõvé válik, hogy miért használta elõszeretettel számos muszlim, szunnita, tizenkettes síita egyaránt, sõt még zsidó tudós is a nizárita könyvtárakat és vették igénybe a nizáriták tudományos pártfogását (például a 13. században élõ híres filozófus, teológus és csillagász, Nasir ad-Din at-Tusi). Farhad Daftary a fentieket figyelembe véve jogosan állítja, hogy „a nizárita örökség nem épülhet kizárólag, illetve fõként az oly nagy nyilvánosságot kapott vallási és politikai orgyilkosságokra és a velük kapcsolatos asszaszin legendákra”. Emellett fontos hangsúlyozni azt a tényt is, hogy a muszlim társadalmon belül nem az Alamút-kori nizáriták voltak azok, akik a politikai illetve vallási ellenfelek megsemmisítését elõször alkalmazták, de nem is õk voltak az utolsók, akik a könyörtelen likvidációban látták a gyógyírt a szemükben szálkát jelentõ elemek dilemmájára…

Advertisement