FANDOM


Ikonacr


TársadalomSzerkesztés

Szabóként dolgozni jövedelmező és tiszteletre méltó hivatás volt, amellyel bárki - függetlenül az etnikai vagy vallási hovatartozástól - feltörhet az Oszmán Birodalomban. Mivel a birodalom székes kiterjedésű volt, az oszmán szövetek híresek voltak élénk színeikről, mintázatukról, és hihetetlen mértékben részletezettek voltak, amit a keleti Perzsia és a nyugati Görög kultúrából raktak össze. Egy igazi olvasztótégely a szabósági pompában.

A Birodalom feloszlatása a tetrarchia (quadrumvirátus) időszakában vált általánossá, a 3. század legvégén. Diocletianus császár terve az volt, hogy így hatékonyabbá tegye a hatalmas kiterjedésű császárság irányítását. Három évtized alatt, I. (Nagy) Constantinus - a legambiciózusabb császár - kikiáltotta magát az egyetlen Cézárrá a Római Birodalomban. Közvetlenül azután, hogy átvette az irányítást, Constantinus eget rengető döntést hozott: új fővárost alapított magának, amit Új Rómának (Nova Roma) nevezett el. Konstantinápoly vált Contstantinus adminisztrációjának központjává.
Szintén Constantinus nevéhez fűződik a bizánci időszak legfontosabb jellemzőjének, a kereszténységnek engedélyezése és támogatása. Több mint ezer évig ez volt az Új Római Birodalom határa - ma ezt hívják a Bizánci Birodalomnak - ami nagyon ingatag volt. A központ, az egész tengelye mindig Konstantinápoly volt.
A Birodalom Görög, latin, macedón dinasztiák között váltakozott, de Konstantinápoly jelentősége nem csökkent. Mikor az utolsó Latin császárt is elűzték 1261-ben, Michael Palaiologos alapította az utolsó nagy Bizánci dinasztiát.
A 13. században a Birodalom újjáépítésekor korábbi területeinek csak töredékeit kapta vissza, majd az ezt követő uralkodónál, II. Andronicus Palaiologos-nál egy kis részt Trákiából és néhány kisebb szigetet a Földközi-tengeren. Az Oszmán Birodalom növekedése északról elnyelt minden gazdasági növekedést és magával a Bizánci Birodalom elnyelésével fenyegetett.
1397-ben, a török szultán, I. Bayezid sikertelen támadást vívott a város ellen, a Bizánciak megkönnyebbülhettek a következő években. De hamar világosság vált az Oszmán nyomulást nem lehet megállítani. A tizenötödik század első évtizedeiben, a bizánci császárok könyörögtek a nyugat-európai vezetők támogatásaiért - ám a folyamatos háborúk és bonyolult érzések a katolikus Nyugattól az ortodox egyház felé - csak lagymatag gesztusokra tellett és alkalmi szövetségek küldésére.
1453-ban, az invázió, amitől sok bizánci császár rettegett, bekövetkezett. II. Mehmet szultán által vezetett - Mehmet "Hódító", ahogy később ismerték - hatalmas oszmán sereg vonult Konstantinápoly falai alá és ostrom alá vette. XI. Constantine császár bátran harcolt, majd 2 hónapon át, de a végén elbuktak. A város tönkrement, elavult, elöregedett, a katonák bátrak voltak, de kimerültek és nem volt értelme harcolni, tudta mindenki, a bukás elkerülhetetlen.
Constanitine még mindig magáénak tudott mindent. A csata utolsó napján tábornokai között járt, majd visszatért a palotához a végső támadáskor. A császár levetette királyi ruháit és besétált a közelharci emberei közé, majd így kiáltott. "Legyőzhettek minket, de én még mindig élek!" Soha nem hallották vagy látták újra.

Az Iszlám jog tanai miatt - konkrétan a kamat és profit intézkedés ellen - a modern banki-ügyintézést, mint tudjuk, hivatalosan a 19. század közepén hagyta jóvá a török hatóság. Helyette egy vallásos hálózat működött – pénz hitelezők, akik mindenre adtak kamatot, társadalmi és a vallási műsorokra egyaránt.
A nem muszlim lakosság mentesek voltak ezek alól, azonban a korai szakaszban, különösen Galatában enklávék jöttek létre, a görögök, zsidók, örmények hármasa virágzott.

A Roma emberek - vagy Romák, Rromane, Cigányok – félnomád, hontalan emberek, akik megtalálhatóak az egész Közel Keleten és Európa nagy részén. Eredetileg Dél-Ázsiából a mai Afganisztán és Észak India területéről származnak. Szenvedélyes, független kultúrájukkal mindig beilleszkedtek a házigazda nemzetbe.
Évszázados szomszédos fagyos kapcsolatok ellenére a Romák kitartóak voltak – néha mások rovására, nehézségek ellenére - megőrizték gazdag és változatos kultúrájukat maguknak. A zavaros "cigány" kifejezés egy félreértésből ered, miszerint a Romák kultúrájukkal mindig beilleszkedtek a házigazda nemzetbe.
Évszázados szomszédos fagyos kapcsolatok ellenére a Romák kitartóak voltak – néha mások rovására, nehézségek ellenére – megőrizték gazdag és változatos kultúrájukat maguknak. A zavaros "cigány" kifejezés egy félreértésből ered, miszerint a Romák Egyiptomból és Észak Afrikából származnak.

A lakosság csodálta ám rettegett is tőlük, a janicsárok voltak a szultán elit harcosai, remekül kiképzett harcosok, akik csak vezetőjüknek tartoztak hűséggel. Kora gyermekkoruktól a devsirme rendszerben nevelkedtek - aminek lényege a keresztény gyermekek fizikális és szellemi átnevelése volt, akik végezetül állandó pozíciót töltöttek be az oszmán hadseregben és a kormányzásban - a janicsárok egyedülálló társadalmi osztályba tartoztak. Nem voltak szabadok" a szokásos értelemben, mégis nagy hatással voltak a Császári politikára, és mint minden ember, a javukat szolgáló uralkodó mellé álltak.
Ahogy az egyik helyi történész is írta egyik művében: "A Janicsároktól még Isztambul lakói is rettegtek. Amikor egy Janicsár csoport belépett egy kerületbe, a boltosok azonnal bezártak. Lehetetlen volt megállítani őket egy város feldúlásában, ha megadták magukat.
II. Mehmet uralkodásának végére a janicsárok váltak a katonai és politikai erő példátlan jelképévé, és segítségükkel a birodalom nem várt növekedésén még maga a Szultán is elcsodálkozott.

A Bapheusi csata 50 kilométerre keletre Konstantinápolytól, 1301-ben, az első említésre méltó csata a törökök világtörténelemében. Egy Oszmán nevű ember vezette győzelemre a szerény török sereget a bizánciak ellen, majd északnak vonultak a Márványtengerhez. A vereség sokkolta az önelégült bizánciakat, aki már évtizedek óta küzdöttek, hogy fenntartsák uralmukat a régióban.
Az elkövetkezendő 150 évben az Oszmán Birodalom ereje akadálytalanul nőtt. Győzelmet győzelemre halmoztak, az oszmán szultánok lassan, de biztosan bekebelezték a régiókat a hatalmas Bizánci Birodalomba – első Anatóliában (a mai Törökországban), majd a Trákiaiban (a mai Magyarország, Görögország, Macedónia, Albánia, stb). Idővel, az oszmánok növekvő jelenléte Kelet-Európában, aggasztani kezdte a Nyugatot, és még inkább bosszantotta a Vatikánt, akik gyűlölték a keleti ortodox egyházat. Mikor lehetőség lett volna rá, a pápa nem vette fáradságot, hogy segítséget küldjön a gyengélkedő bizánci császárnak, akinek birodalma, a tizenötödik század közepén már csak a fővárosból, Konstantinápolyból, és a környező településekből állt.
Majd 1453-ban - ötvennégy nap harc után – Konstantinápoly elesett. A 21 éves II. Mehmet Szultán vezette őket, a janicsárok beözönlöttek a városba. A szultán egyenesen a híres Hagia Sophiához ment. Elérve az ősi székesegyházat, térdre borult, és tisztelete jeleként földet szórt át a turbánja felett.
Hogy áthelyezzék a fővárost a Boszporusz partjára, Mehmet első dolga volt, hogy újjáépítsék Konstantinápolyt - a török köznyelv nevezi Isztanbulnak - amely modellizálja a Birodalmat. Az évtizedes hódítás után, vigyázott, hogy megőrizzen mindent, amit csak lehetett, a régi bizánci fővárosban, miközben átmodernizálja oszmán stílusra. Mehmet Szultán ezt sikerrel könyvelhette el, pár évtized alatt a lakosság csekély 40.000 főről 100.000-re emelkedett, muzulmánok, keresztények, zsidók és romák települtek be. Az emberek özönlöttek a városba keletről és nyugatról is, virágzott a kereskedelmi élet, a birodalom szívében,egy vallási és kulturális sokszínűség nemcsak hagyományilag, hanem jogilag is.

Kiáltványok, helyi törvények, hírek, piaci napok és reklámok, csak pár dolog a hírnökök teendői közül, hiszen sokan nem tudtak olvasni a 16. században. Az oszmán Konstantinápoly hírnökei is csatlakoztak unokatestvéreikhez a Muezzinekhez és a minaretek tetején végezték el napi teendőiket.

Minden reneszánsz közösség számára nélkülözhetetlen egy kovács. Kardok, zárak, serpenyők, kések, szögek és páncélok mind fémből készült és jól fogyó árucikk volt. Ezen kívül, az építészeti kovácsoltvas is virágzott a reneszánsz idején, a kovácsok elkezdtek a gyakorlati kézművesség irányába haladni, igazi művészek lettek.

Tolakodó, bár hatékony eladók, a fekete piaci kereskedőknél egyen-arányban találhatóak szemét és valódi értékek. Miközben a szokványos csatornákon is kívül működik az udvarias kereskedelem, a kereskedők rámenősek és meggyőzőek, és egy igazi fájdalom volna, ha néha nem lennének hihetetlenül hasznuk az áruik eladásért.

A zsoldos szakma eléggé elterjedt volt a 16. században, könnyű pénzszerzési lehetőség volt, amiben nem számított kikkel harcoltak és miért. Gyakran megesett, hogy az államkasszát is megcsapolták plusz bevétel gyanánt csak azért, hogy egy másik csapatot béreljenek fel velük szemben. Ironikus, hogy a 14. században amikor ez a hely még a Bizánci Birodalom volt, minden oldalról támadták őket, fizetésük sem volt valami sok, ám ezek ellenére erős frakciót alkottak. Kik is vehették legjobban hasznát egy fizetett katonának? A törökök.
Néhány zsoldos tiszteletre méltó volt, miközben olyan okokért harcoltak, amikben hittek. Nehézséget okozott az örökös viszálykodás, ami a férfiak között zajlott.

Konstantinápoly egyedülálló földrajzi elhelyezkedése, Európa és Ázsia közötti fekvése miatt az Oszmán Birodalom gyógyítói jól ismerték a keleti és nyugati orvoslást is, ezért kétszeresen is műveltek, ám kétszeresen is zavarodottak voltak. A görögökhöz hasonlóan a törökök is előszeretettel alkalmazták az érvágást, valamint a piócákat a betegségek gyógyítására. Szenvedélyük a sebesültek és lábadozó betegek meleg fogadtatásában megmaradt. A gyógynövény alapú népi gyógyszerek is eléggé elterjedtek voltak. Egy oszmán kötet több mint 600 féle gyógynövényt és hatását írhatta le.
Bár még csak születendő állam volt a Oszmán Birodalomban a kórházak nem számították fel a kezelések díjait. Kis pénzzel a polgárok egy magán orvosnál hamarabb sorra kerülhettek. Bizonyos dolgok sosem változnak, nem igaz?

Johannes Gutenberg nagy találmánya, a nyomda, a 15. század közepén terjedt el, s a legjelentősebb technológiai fejlődésként lett elkönyvelve. Az első alkalom volt az emberiség történelmében, hogy a könyvek előállításához és terjesztéséhez – mindenfélét, minden nyelven - többé nem volt szükség a képzett több hónapos másoló munkákra. Egy könyv előállítási ideje néhány hét volt, aminek másolása jóval kevesebb időt vett most már igénybe. Emiatt a könyvek ára jelentősen csökkent, és állandó rendelkezésre álltak a kialakuló "középosztály" számára.

Évszázadokon keresztül használták a görögtüzet a Bizánci Birodalom tengeri csatái során. Nagy technológiai előnyben részesítette őket, a legtöbb kulcsfontossági győzelmüket köszönhetik Konstantinápoly megváltójának, például az 1203-as dupla arab ostrom idején.
Gyújtó lövedékes fegyvereket használtak elsősorban évszázadokon keresztül a Görögtűz felfedezése előtt, de amint feltalálták a bizánci egyedülálló mixet - mely még a víz alatt is égett mint a pokol - amit később szifonokkal párosítva használtak fel az ellenséges hajókkal szemben. Egyesek szerint a görögtűz volt az elődje a mai napalmnak.
A hozzávalókat és a gyártási folyamatot, valamint konkrét alkalmazását a görögtűznek rendkívül jól őrzött katonai titokként kezelték. A gyártás lényegi kérdéseiről erősen megoszlottak a vélemények, kezelői és karbantartói ismeretekhez csak ellenséges helyen lehetett hozzáférni. A bolgárok például megszereztek 36 görögtűz szifont a 9. század elején, de nem tudták őket felhasználni.

A törvényes mesteremberek példáját követően- mint a bányászok, kőfaragók, kőművesek, és hóhérok - sok tolvaj az Oszmán Birodalomban szervezett egyesületek tagjai voltak, amelyek többsége jól ismert volt a rendőrség figyelmében, tekintetbe véve a gyakori kenőpénzt, és "sarcok" miatt, hogy a hatóság maradjon távol tőlük.
A tolvajok odafigyeltek, hogy elsősorban külföldieket vegyenek célba, nehogy sokat idegeskedjenek a helybéliek, ami bizonyítja, nagyon egyszerűen működött a világpolitika Konstantinápolyban. Azt is meg kell jegyezni, hogy a tolvajok és zsaruk közötti választóvonal nem esett messze, ugyanis a rendőrök fejesei a korábbi tolvajok közül került ki.

KapcsolatokSzerkesztés

Mire fiatalemberré vált, már Ahmet Herceg volt az Oszmán birodalom feltételezhető örököse, miután apja l. Bayezid őt jelölte ki trónörökösként. Túl sok dolog történt amelyek miatt ez tökéletesen érthető: Ahmet hálás és hűséges fia volt, aki osztotta apja gyűlölt háborús nézeteit és vonzalmát az ezoterikus tudással kapcsolatban.
De mások szerint – akik Ahmet ezen vonásait gyengeségnek tartották – ő volt a Szultánság fogyatkozó erejének szomorú jelképe. És mint ilyen, úgy tűnt, hogy túl sok Oszmán tisztviselő szerint alkalmatlan a trón elfoglalására.
A Szultán saját Janicsárjainak énekei meglehetősen hangosak voltak, attól, hogy nem kedvelik a leendő Szultánt és nyíltan megkérdőjelezték a vezetési alkalmasságát. Vajon megvédi a Birodalmat, ami a kötelessége? Vajon vív majd háborút a Mamelukok ellen délen és a Szafavidák ellen keleten? Vajon bővíti majd a Birodalom határait, ahogy azt Isten elrendelte? A janicsárok pozitív válaszokat akarnak ezekre sürgető kérdésekre és nem hittek abban, hogy Ahmet kielégítő választ adna ezekre.
1510 környékén, Ahmet legfiatalabb testvére Selim – háttérben a Janicsárok támogatásával – igényt tartott a trónra, egy kisebb hadsereg élén Konstantinápoly felé menetelt, arra számítva hogy kisebb ellenállásba fog ütközni. Ahmet nagy megkönnyebbülésére, apja Bayezid lépett elsőként Selim előrenyomulásának megállítására.
Azonban az öreg Szultán beteges volt és – mint azt sokan gondolták – képtelen volt fenntartani egy testvérháborút, amely őrült és tragikus háborúként vonult be a...

Ez a Török asszony Topkapi Háremében született, Dilara a tiszteletre méltó Szultán családjában nőtt fel és megtanulta, hogy nem vágyhat többre egy szép férjnél és fenséges életnél.
A szabályok szigorú sorai nem szórakoztatták és egyáltalán nem érezte boldognak magát, gyorsan hírnevet szerzett magának, mint neveletlen és pimasz felkapaszkodott. Ezzel volt megelégedve - ahogy egy Janicsár is, akit Tarik Barletinek hívtak, akit szintén ámulatba ejtett csodálatos merészsége.
Bájai hatására, Tarik végül elintézte, hogy dolgozhasson, mint a Janicsárok követe, egyfelől kedvességből és másfelől abban a reményben, hogy ezzel elnyerheti Dilara kegyeit. Nem így történt és rengeteg bánatot okozott Tariknak a későbbi évek során.

Altaïr Ibn La'Ahad és Maria Thorpe gyermekei, 1195-ben illetve 1197-ben születtek. Mindketten – ahogyan Altaïr is – Maszjáfban nőttek fel, az apjuk nevelt belőlük asszaszint, édesanyjuktól diplomáciát és tisztességet tanultak. De ellentétben Altaïrral, aki fiatal éveit apjától elszakítva, Al Mualim kiképzésén töltötte, Darim és Sef egy szeretettel és ragaszkodással teli házban nőttek fel. Altaïr, bár gyakran szigorú, ám egyben türelmes apa is volt, aki megadta fiainak azt amit Al Mualim adott neki – útmutatást és tiszteletet.
Sef egész fiatalon nősült és korai halála után a családja Alexandriába költözött Valamikor a tizenharmadik század első felében. Az nem ismert, hogy Darimnak volt vagy lett volna saját utódja, de azt tudjuk, hogy utóbb csatlakozott testvére özvegyéhez és gyermekeihez Egyiptomban.

Maria gyermekkora óta arról álmodott, hogy egy napon lovag lesz belőle. Tizenéves korában fiús lányként gyakran kinevette a többi gyerek és a többi szülő azzal büntette, hogy nem tekintett "hölgyként" rá. Végül elhagyta szülőföldjét Angliát és Jeruzsálembe utazott, és a sok nehézség és próbálkozás után, végül elnyerte néhány neves Templomos Lovag támogatását.
Ezekben az időkben kötött barátságot a Francia Templomossal, Robert De Sable-el – elnyerte bizalmát és a csalimadaraként szolgált a háború idején. Amikor 1192-ben az asszaszin Altaïr meggyilkolta Robert De Sable-t, Mariát menesztette a Templomos Rend új vezére, Armand Bouchart. Ekkor Altaïr iránti gyűlölete határtalanná vált... egészen addig amíg Altaïrnak sikerült megmutatnia neki türelemmel és óvatos tanácsokkal, hogy valójában milyen korruptak is a templomosok.
Idővel – a közös utazások, tanulás és szakmai tanácsadások után – Altaïr és Maria közeli barátok lettek, majd egymásba szerettek. 1193-ban Maria elkötelezte magát Altaïr mellett, ahogy Altaïr is ő mellette. Mivel nem volt semmi jó oka arra, hogy visszatérjen a szülőföldjére, úgy döntött, hogy inkább Maszjáfban marad és életét az asszaszinok hitvallásának Szenteli.
Mire Maria és Altaïr első gyermeke 1195-ben megszületett, addigra elválaszthatatlanok lettek, egészen az 1204-es hosszabb szétválásukig, amikor Altaïr sikertelenül próbál létrehozni egy Céhet Konstantinápolyban. 1217-ben - közel hatvan évesen - Maria csatlakozott férjéhez és az idősebbik fiához, Darimhoz, egy hosszú utazásra Keleten, miután Altaïr megállapította, hogy a betolakodó Mongolok fenyegetése túl nagy ahhoz, hogy az figyelmen kívül hagyható legyen. Távol Maszjáftól több mint tíz éve, a pár még közelebb került egymáshoz, életük összefonódott és szívük hazavágyott.

Tarik Barleti egy Keresztény Albánnak született, a család második legidősebb férfiaként a négy fiú és három lánytestvér közül. De az Oszmán sorozási rendszer alatt – ahol a fiatal férfiak "önként" álltak a Szultán szolgálatába – Minden apró részlet az életének korai szakaszából nem bír jelentőséggel. Besorozva, te egy Oszmán vagy, az első és az utolsó. Sajnos ez pont olyan rossz, mint amilyennek hangzik, a rendszer nagyon sok fiatalt felemésztett akkoriban. Ellentétben azzal, hogy a rabszolgákat adták vették a világ más részein, a gyermek a devshirme rendszerben nőtt fel, ahol jó eséllyel nagyra becsült pozíciókba kerülhetett, mint például egy Vezír részein, a gyermek a devshirme rendszerben nőtt fel, ahol jó eséllyel nagyra becsült pozíciókba kerülhetett, mint például egy Vezír válhatott volna belőle, vagy Tarik esetében, egy Janicsár - az Oszmán Szultán elit őrségének tagja. Tarik tehát egy hűséges Oszmán volt aki és annyira gyűlölte a világias Ahmet Herceget mint amennyire imádta és csodálta Selim Herceget. Ennek hatására megingott a lojalitása és egy egész Janicsár hadtestet csábított Selim táborába. Eközben a Janicsárok technikailag hűek maradtak I. Bayezid Szultánhoz, titokban mind arra Herceget. Ennek hatására megingott a lojalitása és egy egész Janicsár hadtestet csábított Selim táborába. Eközben a Janicsárok technikailag hűek maradtak I. Bayezid Szultánhoz, titokban mind arra vágytak, hogy Selim magához ragadja a hatalmat. És mivel a Janicsárok félelmetes politikai erőt jelentettek saját jogukon, Tarik nyugodtan kimondhatja ezeket a dolgokat nyíltan félelem vagy vádaskodás nélkül. Egy merész ember, az biztos.

Abbas Sofia 1166-ban született, kemény gyermekkorban részesült. Apját – 1176-ban elfogták és megkínozták a Szaracénok – Abbas, gyermekként let magára hagyva. Feltételezhetően, emiatt esett Abbas mély depresszióba, melyet csak a barátság és odaadás enyhített, mentora Al Mualim iránt.
De mindez megváltozott, amikor néhány évvel később barátja és bizalmasa, Altaïr, elárulta apjáról az igazságot amit Abbas a legkegyetlenebb hazugságként könyvelt el: Miszerint Abbas apja elárulta az asszaszin Rendet. Kihallgatása során később pedig végzett magával, hogy elkerülje a Szégyent. Abbast ezzel nagyon felbőszítette. Viszont ezt a kemény és kendőzetlen igazságot még maga Al Mualim sem volt képes sem megcáfolni sem alátámasztani. Ettől a ponttól kezdve Altaïrra egy hazug és csaló emberként tekintett – egy emberre, aki túlságosan fondorlatos és vakmerő, hogy kövesse a Krédó puritán tanait.
Felcseperedve Abbas érett, jól képzett és elismert asszaszin lett, de személyisége azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Keserűen, szinte már fetisiszta módon gondolt a Testvériségre, undorodott Al Mualimtól, részrehajlása miatt valamint Altaïr a Krédó iránt könnyelműségéért. Azért hű szövetségeseként szolgált sok éven keresztül, ám mélyen megvetette egykori barátját.
Ám nem tűrte szótlanul Altaïr hirtelen szerzett Mester címét, valamint később Mentor korában tele volt iránta gyűlölettel, amit lassan alig bírt cipelni. Csak idő kérdése volt, hogy mikor robban fel.

1176 utánról, már semmit sem tudunk róla, mikor az assaszinok a Szaracénokkal harcoltak. Al Mualim a negyvenes évei vége felé járhatott, de nehéz megmondani. Mindenesetre Al Mualim egy rutinos asszaszin és rettegett vezető volt.
Nyugodt, de parancsoló volt, ő vezette az asszaszinokat az egyik legtermékenyebb időszakba, a tanítványait szigorúan, de igazságosan kezelte, türelemre, őszinteségre és megértésre tanította őket. A barátai és ellenségei közül is sok csodálója akadt,tanítványai mint apaként tekintettek rá. – a nagy Altaïr Ibn La'Ahadra.
Mindezek ellenére, Al Mualim tehetett róla, hogy a korrupció 1191-ben felütötte a fejét. Ekkor jutott a kezébe az Első Civilizációs ereklye - az Éden Amája – ő sem volt jobb, mint a templomosok, és végül meghalt a gondolkodásmódjuknak köszönhetően.
Hónapokon belül elhagyta a Testvériséget és elkezdett ostoba módon fecsegni a békéről és a rendről, hogy az csak kényszer és a manipuláció árán valósítható meg. Nyilvánvalóan cinikus, de egyben megnyerő is.
Ez a baja templomosokkal általában, azt hiszem. Filozófiájuk olyan istenien egyszerű, oly kínzó, az összetett problémákra könnyű megoldások. Csak csináld X, Y és Z és minden a probléma eltűnik. Ezt jelentett az Alma, Al Mualimnek. Egy egyszerű megoldás, a káosz lepte világnak.

Sofia Sartor. Elég értelmes hölgy, nem gondolod? Sok kultúrájú, hiper-intelligens, és érett. Tudjuk, hogy Konstantinápolyban született 1476-ban és ott élt a családjával, még az Oszmán-velencei háború elején. 1499 egy nagyon rossz év volt a velenceieknek a birodalmon belül. Sofia szülei visszamentek Velencébe, de soha nem tudta elfelejteni a várost, ahol született. Hogy szól a mondás? A lányt el tudod venni Konstantinápolytól, de nem tudod elvenni Konstantinápolyt a lánytól. Valami ilyesmi...
És az a festmény róla, napokig tudnám bámulni. Ez az Albrecht Dürer, egy jól ismert német művész. Ez egy remekmű, izzó melegséget áraszt. Sofia apja egy nevetséges összeget ajánlott fel Dürernek, hogy fessen portrét a lányáról, de amikor a festő meglátta a modellt személyesen, elutasított minden pénzt. Azt állította, hogy az a tisztelet, amiért őt kérték fel erre, neki az elég. Igaza volt, Az ilyen művészek mindig kifogják az ilyesmit.
Bár széles érdeklődési körrel rendelkezett, Sofia elsődleges szenvedélye az irodalom volt, amit a nyomda feltalálása még jobban megerősített. Ez az olcsó és elérhető történelem, mindenkit megrészegített. Sofia szerette a könyvek hatását, és ennek szentelte életét is.

Valahol az Oszmán birodalom területén született, 1467 környékén - plusz-mínusz pár év – Haci Ahmed Muhiddin Piri nem volt annyira titokzatos, mint ahogyan arra homályos származása utal. Az Oszmán haditengerészeten végzett tengerésztiszt volt. Már tizenéves korában tengerjáró volt, kalózhajókon szerezte meg az első tapasztalatait, vitorlás expedíciókon vett részt az ő kétes hírű nagybátyjával Kemalallal a Földközi-tengeren. Mire elérte a húszas éveit nagybátyjával együtt belépett az Oszmán haditengerészethez, feladva az erkölcstelen életmódot a tisztességes megélhetés reményében.
1503-ban, közel az Oszmán-Velencei konfliktus kezdetéhez, Piri érdeklődése a hadi kalandok után megfakult egy ideje és tudományos célok felé fordította figyelmét, kezdve a komoly térképészeti tanulmányokkal. 1506-ban néhány kisebb és szerencsétlen nézeteltérés közepette, Piri csatlakozott az asszaszinok soraiba - nem harcosként, hanem mint tudós és technikus. Mindazok amiket látott matrózként töltött évei alatt, egyre jobban untatta a mesterséges határ, amely elválasztja a nemzeteket egymástól, úgy érezte, hogy az asszaszinok azok, aki fel tudják ajánlani a legigazibb szellemi szabadságot számára.
1511 végén, nagybátyja hirtelen halálát követően, Piri ismét tengerre szállt, hogy tanulmányozza a navigálást és élesítse szerkesztési ismereteit. 1513-ban elkészítette leghíresebb térképét – kevés munkája közül legismertebbként, amely az egyik legkorábbi pontos ábrázolása Dél-Amerika partvidékének. Az elkövetkezendő néhány évtizedben Piri folytatta a térképek készítését és tovább tökéletesítette ritka kézművességét és szakmai tehetségét. Piri egészen a 80-as évei kezdetéig nem érdemelte ki a hivatalos "Reis" vagy Admirális rangot, amellyel az Oszmán haditengerészet legendájává vált volna.

Az Abstergo rendelkezik néhány adattal erről a fickóról, amelyek összegyűltek a korábbi évek során. De a hagyományos történelemkönyvekből vajmi keveset tudhatunk meg róla, amiben biztos vagyok, hogy neki örömére szolgálna, ha ismernénk. Yusuf Tazim 1467-ben Törökként látta meg a napvilágot, de Konstantinápolyban nőtt fel nyolc éves korától édesanyjával. Az apja egy asszaszin volt és feltételezhető, hogy Yusuf is azzá vált. De nincs semmi említés arról, hogy mi történt az apjával Tazimmal. Megölték? Elhagyta a családját? Azt hiszem te is arra gondolsz, amire én.
17 éves korára Yusufot jól ismeri az egész város mint a csőcselék felbujtóját és piti tolvajt. Ishak is egy asszaszin volt, aki együttműködött II. Bayeziddel. Ishak győzte le Vlad Tepest és később a közvetítése által köttetett fegyverszünet az Oszmánok és az asszaszinok között. Az 1480-as évek végén lefoglalta a Birodalommal elfogulatlan polgárok toborzása, elfoglalt volt a Birodalommal kapcsolatban, elfogulatlan a Rend ügyéhez. Yusuf elsajátította Ishak karizmatikáját és egyszerű módon vezetővé vált |gy hát csatlakozott az asszaszinokhoz még 20. születésnapja előtt. Innentől kezdve, Yusuf felemelkedése biztosított és gyors volt és Krisztus idejének 1500. évére tekintélyes hírnevet szerzett magának. 1502-ben Yusuf találkozott a Velencei asszaszinokkal egyik kontingensével Görögországban és közös erőfeszítéseik eredményeképpen az Oszmán-Velence közti háború békés véget ért. Ezek az erőfeszítések a jelek szerint kifizetődőek voltak, mivel 1503-ban a harcok leálltak, kezdetét vette egy rövid béke kora az Oszmán Birodalom nyugati határán.
Talán az asszaszinok sikeres békefenntartó tevékenysége által tette önelégültté l. Bayezid Szultánt, aki lassan meglágyulni látszott életének utolsó évtizedében, inkább csak misztikus feljegyzések és alkímiai kísérletek által. Ez éppen megfelelt az asszaszinok számára, egy fakó béke jobb volt, mint egy végtelen háború és a Birodalom terjeszkedése. Azonban az 1509-es földrengést követően egy új fenyegetés tűnt fel Konstantinápolyban – A régi Bizánci címer alatt harcoló templomosok. Felborítva az évekig tartó viszonylagos nyugalmat, Yusuf ismét felkeltette asszaszinjait egy hosszan tartó nehéz küzdelemnek nézzenek elébe.

A világon mindenki ismerte ennek a fickónak a nevét a 16. század során. Nagy Szulejmánként vált ismertté nyugaton, a 10. oszmán szultánként, egy folyamatosan bővülő Birodalom élén. A törökök állandóan dicsérték, és gyakran a "Kanuni" jelzővel illették a nevét, vagy egyszerűen "Törvény adónak" nevezték – egy férfi, aki a birodalma bürokratikus motorjának javításáért és jó működéséért volt a felelős. Nem kis teljesítmény egy akkora birodalomban, mint ami az övé volt.
De azért kapva kapok a lehetőségen megjegyezni aggodalmaimat is. Amikor Ezio találkozott Szulejmánnal még csak halvány reményként tündökölt, nem is volt sok esélye a szultáni címre, ám apja Selim halálozott el utoljára a török hierarchia szerint. Tehát, ahogy egy fiatalemberhez illik, Szulejmán tanulmányaiba süllyedt, hisz sosem gondolta volna, hogy ő lehet a következő szultán. Tanulmányait az sztambuli Egyetemen végezte a Topkapi Palotai magánútjai során. Nem tudunk semmilyen egyebet korai éveiről, illetve annyit tudunk, hogy egy kedves és figyelmes fiatalember volt, aki szolgáját Ibrahimot tartotta a legjobb barátjának.
Nem volt valami békés lépés a részéről, hogy ki akarta terjeszteni az Oszmán Birodalom határait azzal, hogy végül már parancsnoksága alá vette Algériát a Perzsa öbölig, majd Ausztriától kezdve Egyiptomot is. De minden terjeszkedési vágya ellenére kénytelen volt rájönni, hogy birodalmának megtartásához tisztelnie kell más kultúrákat, hagyományokat és vallásokat is, amik irányítása alá kerültek.
Mire betöltötte a 17. életévét, már Bayezid szultán is észrevette unokája tehetségét és intelligenciájának értékét, ezért meg is tette a nagy Fekete-tengeri régió kormányzójának. Az elkövetkező néhány évben több hasonló pozíciót is felöltött, majd 1520-ban egy váratlan tragédia során kifosztották apja Szultánságát. Szulejmán 26 éves korában lépett trónra - amit közel 50 évig meg is tartott.
Nem volt valami békés lépés a részéről, hogy ki akarta terjeszteni az Oszmán Birodalom határait azzal, hogy végül már parancsnoksága alá vette Algériát a Perzsa öbölig, majd Ausztriától kezdve Egyiptomot is. De minden terjeszkedési vágya ellenére kénytelen volt rájönni, hogy birodalmának megtartásához tisztelnie kell más kultúrákat, hagyományokat és vallásokat is, amik irányítása alá kerültek.

Ha egyetlen ember arca jutna eszünkbe a modern asszaszinok közül, akkor biztos, hogy ezé a fickóé lenne: Altaïr Ibn La'Ahad. A Szentföldön született 1165-ben, szüleit alig ismerte, a Rendet nem ő választotta, Altaïr ennek ellenére tinédzser korát megelőzően bizonyosságot adott sajt magának arról, hogy odaadó tanuló és harcos.
1189-ben, a Harmadik Kereszteshadjárat kezdetén, Altaïr még figyelmes Mentorát is, Al Mualimot is megdöbbentette, gyakorlatilag csaknem egymaga verte vissza a Keresztes katonák hullámait Maszjáf várából. Attól a naptól kezdve, az Altar név ismertté vált minden asszaszin számára. Az elkövetkező két évben hírnevét mint makacs, de halálos harcosként fényesítette, ám titokzatos élete minden apró részlete a háttérbe szorult.
Kevesen szerették, de mindenki csodálta kifogásolhatatlan tehetségét és hihetetlen sikereinek és erőszakos arroganciájának forrását. Ez azonban csak a történet egyik fele. Fiatalkora óta Altaïr egy ritka hatodik érzék jeleit mutatta, amely lehetővé tette számára, hogy betekintést kapjon ellenfeleinek és szövetségeseinek érzelmeibe és szándékaiba. Ezzel az asszaszin társai által csak "Sas Látásnak" nevezett titkos képességet Altaïr csiszolta és tökéletesítette tökéletesre, mindig úgy tekintett ezen furcsa képességre, hogy valami nagyobb – felelősséggel járó dolog részesévé teszi.
Szerencsére a tárolt emlékekben megtalálható Altaïr öt Maszjáfi kulcsa, így most már nagyobb betekintést kapunk magába az emberbe, ahelyett hogy a templomosok homályos emlékeiket elemeznénk az (őszintén szólva primitív) Animus 1.28 avatár kivető rendszeren keresztül.

Helló. Clay Kaczmareknek hívnak. Emellett egy szám is vagyok. A 16-os alany. Igen, mindannyian redukálódunk ha eljön a vég, nem igaz 17-es? Csak számoknak tekintenek minket. Egyesek és nullák. Bebizonyítom neked. Előtted hoztam létre ezt a kis mesterséges intelligenciával megáldott szerkezetet, amivel éppen társalogsz. Felhasználtam az Animust és a szimulációt ahhoz, hogy átmásoljam magamat, két tucat darab vagyok, amik szétszóródtak ezekben az adatbankokban. Meg kell találnod őket és újra össze kell rakj engem. Nem is rossz, mi? Csapatmunka.
Az utca embere, hát persze Clay – az igazi Clay, az asszaszin és Lucy csapattársa – halott társa. Felvágták az ereit, ha jól halottam. Micsoda egy szégyen, sosem láthatom magamat, de el tudom képzelni, hogy nézhetek ki. A fejem olyan... bocsánat, tele van az utolsó perceim képével, hetekig próbálkoztam. Hallom, hogy felfedezted a cellád falaira dekorált dolgokat, igaz? Az őrült rohadék, biztos hiányzok neki. De komolyan.
Annyira sajnálom, hogy az már zavaró. Az igazi Clay elment, és én vettem át a helyét. Elég jó, mi? Elég jó, hívj csak nyugodtan a tesónak, rendben, Desmond? Elég távoli tesók vagyunk, te és én. Ugyanis valahol közös a családi kötelékünk, mindketten Ezio-nak köszönhetjük az élet ajándékát. Mindketten kapcsolódunk hozzá.
Mindketten kiruccantunk az emlékeibe, bár én jóval kevesebbhez fértem hozzá mint te. Találd ki, ki a különlegesebb. Azt hiszem, hogy te vagy az, bár fogalmam sincs miért. Te állsz közelebb a Vérvonalához.
Nem úgy mint én. Nem, én nem vagyok több egy ígéretes kísérletnél. A kiinduló pont vagyok a te számodra. Hát igen. A játék végére értem. Mit is mondhatnék még?
Nem sokat tudok, mint azt láthatod.

CélpontokSzerkesztés

Georgios maga a természet ereje volt; egy bokszoló, aki hírnevet és megbecsülést szerzett brutális erejével. Tizenéves korában otthagyta Görögországot, hogy részt vegyen egy Trákiában rendezett harci tornán.
Miután éveken át sikereket ért el a versenyeken, legendás híre felkeltette a templomosok figyelmét, és hamarosan híresebbé és rettegettebbé vált mint amit valaha is elképzelt.

A konstantinápolyi pátriárkák által nyilvánosan megszégyenítve és megalázva, a "keleti ortodox vallás nevében való illetlen viselkedés" miatt. Rodoszi Cyril az elmúlt tíz évét bosszújának megtervezésére szánta a korábbi mesterei ellen.
Soha egyetlen egy tant sem mondott el szenvedélyesen, de felhasználva névleges pozícióját templomokban, hogy belülről rombolja azt szét, a templomosok ideológiáról beszélt.

Nagyon keveset tudunk ennek a legendás lázadó vezérnek, Shahkulunak az életéről, azt kivéve, hogy egy elnyomott Türkmén törzs szülötte Kelet-Anatóliából. Shahkulut először a templomosok, majd később az Oszmánok ejtették tőrbe, majd magára maradt magányosan.
Szafavid szimpatizánsok emelték ki a fiatalok közül, majd később Templomos ideológusok (vagy talán ideológiák?), az Oszmán Törökök iránt érzett gyűlöletét kiegyenlítette azon dühös szándéka, hogy elpusztítson mindent, ami szemben áll a Templomos ideológiával. Bizonytalan együttműködése Manuellel részben ideológiai érzetből részben pedig kényelmes elkeseredettségéből alakult ki. A Bizánciak, mint az összes többi, nem voltak kedvesebbek népéhez mint az Oszmánok.

Sennar Szultán elidegenedett unokatestvére, Odai Dunqas elősegített egy mély gyűlöletet olyan uralkodók között, akik isteni mandátumokat követeltek.
1505-ben családjával Kelet-Afrikából utazott Alexandriába, ahol szembetalálkozott a Templomos ideológiával: A béke útján érvényesíteni a rendet és stabilitást. Magát "az igazság őrzőjének nevezi, csatlakozott a templomosokhoz, hogy ezt a nézetet a valóságban is alkalmazza.

Kelet-Anatóliából érkezett, I. Bayezid szultán szolgálója és hivatalnoka.
De a későbbi években, mikor a szultán világhódító ambíciói megcsappantak, Damat hűsége is megingott és a Templomos filozófia volt az egyetlen világnézet ami érdekelte.

Lysistrata, a színész egy gazdag bizánci származású nő, aki luxus körülmények között élt és Konstantinápoly társadalmának magasabb szintjei figyelmen kívül hagyták.
A minden körben népszerű, megengedhette magának, hogy mértéktelen élvezeteket hajszoljon a templomosok utasításaira, akik gyakran alkalmazták őt lehengerelő karizmatikája miatt, hogy elcsábítsa a török tisztviselőket és a látogató nemességet.

Roma származásúként a templomosok soraiba csatlakozott, miután évekig szenvedett a gúny és bántalmazás által a rajta uralkodók miatt. Mirela egy pogány spirituális médiumként rejtőzködött el Konstantinápoly lakosságának szegény rétegében.
Mint ravasz tolvaj és profi csábító, ő volt a templomosok elsődleges kapcsolata az alvilágban és nem volt zsebtolvajlás, prostitúció vagy fejpénz munka, melyet nem tudott volna elvégezni.

A Havasföldi nemesnek született Vali cel Tradat a húszas évei elején csatlakozott az asszaszinokhoz. Csaknem egy évtizedig hű maradt a Rendhez, egészen addig a napig, amíg az asszaszinok közvetítésével fegyverszünetet nem kötött az Oszmán szultánnal, II. Bayeziddel. Az Őrszemnek, ez egyenértékű volt a árulással - az Oszmánok megszégyenítették a népét, elfoglalták földjeit és megölték titkos példaképét, Vlad Tepest (Karóbahúzó Vladet, Drakulát).
Hatalmas kiábrándultsága után Vali a templomosok soraiban találta magát, ahol hamarosan ő lett az egyik legfélelmetesebb gyilkos.

Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.